MENÜ

" S fáj,hogy nem lehetek büszke arra,hogy ember vagyok. " (Ady Endre)

Egy kiskutya utolsó üzenete a gazdihoz :

 

 

Kedves Anyu és Apu !

6 hetesen magatokhoz vettetek és én olyan boldog voltam,hogy kaptam egy új családot. Sokat játszottak velem a gyerekek,az ágyatokban aludhattam és rengeteget vittetek magatokkal kirándulni,sétálni.

Amikor elkezdtem nőni,egyre kevesebbet foglalkoztatok velem. Unalmamban lopkodtam a cipőket és a papucsokat. A szobatisztaságra nem tanítottatok meg,honnan tudhattam volna,hogy nem szabad a lakásba piszkítani??? Az orrom belenyomása abba,amit csináltam,nem a legmegfelelőbb módszer arra,hogy megtanítsatok a szobatisztaságra...Egyre többet ordítottatok,veszekedtetek velem és én nem értettem,hogy miért. Amikor haza jöttetek ,úgy örültem nektek,ugráltam,nyüszítettem ,játszani,simogatást akartam. De ehelyett csak ordibálást és szídást kaptam. Egyre szomorúbb és magányosabb lettem. Szétrágtam a törülközőket és a párnákat,lefoglaltam magam...

Egyik nap csináltatok nekem egy kennelt a kertben. Örültem neki, végre törődtetek velem. Azért lopkodtam el közben a szerszámokat,mert segíteni akartam. Bezártatok oda egész napra. A gyerekek kint játszottak az udvaron,labdáztak....én annyira szerettem volna menni és velük lenni. Ezért rágtam szét a kerítést,ezért ástam és ezért ugattam  annyit. Nem értem miért rúgtak belém és miért vertetek meg,amikor csak figyelemre vágytam.

Utána kikötöttetek egy fához...lánccal. Nem volt kutyaházam.  Egész éjszaka szakadt az eső,vihar volt...nagyon féltem és fáztam,be akartam menni hozzátok,hiszen eddig is veletek aludtam! Végig vonyítottam és sírtam,ugattam...biztos voltam benne,hogy csak kint felejtettetek és mindjárt kijöttök értem... Reggel a szomszéddal veszekedtetek,nem értettem,hogy min,csak annyit értettem,hogy "kutya " és ,hogy "ugatás" .  Ti nagyon mérgesen néztetek rám,én pedig úgy csóváltam a farkamat,hogy majd szét estem,osztogattam a pacsikat és a puszikat. Elengedtetek a láncról és rám raktátok a pórázt,majd beraktatok a kocsiba. Én annyira örültem,azt hittem kirándulni megyünk. Olyan boldog voltam.

Megálltunk az autópályánál egy mezőnél. Elővettétek a kedvenc labdámat és eldobtátok. Boldogan,ugatva rohantam utána ,siettem,hogy minél előbb vissza tudjam nektek vinni. Mire visszaértem,ti már nem voltatok sehol. Kétségbeesetten kerestelek titeket, szagoltam,futkároztam,nyüszítettem. Az autók száguldoztak mellettem,senki sem törődött velem. Aggódtam miattatok,azt hittem valami bajotok történt,mindenféleképpen meg akartalak keresni titeket. Kiszaladtam az útra és futottam,ahogy csak bírtam. Nagyon kimerültem,alíg kaptam levegőt. Az autók dudáltak,kerülgettek,sőt olyan is volt,aki még rá is gyorsított,hátha el tud ütni. Félelem érzet nélkül futottam tovább,tudtam,hogy segítenem kell nektek és akármi történik meg kell találnom titeket.

Hirtelen egy hatalmas ütést éreztem az oldalamon és többet nem tudtam felállni. Nagyon fájt,az út tiszta vér volt körülöttem. Nagynehezen kihúztam magam az út szélére és ott vártam. Nehezemre esett megemelni a fejemet ,de próbáltam felkelni. Nem sikerült. Senki nem törődött velem. Ugattam,vonyítottam,próbáltam magamra felhívni a figyelmet. Rám se nézett senki. Hamar beesteledett....egyre hidegebb lett.  Megint szakadt az eső....egyre nagyobb lett a víz körülöttem. A lábaim iszonyatosan fájtak,nem tudtam felkelni. A labdámat is elveszítettem,nem tudtam megkeresni. Nagyon fáztam,egyre jobban remegtem. A mellettem elhaladó autók folyamatosan fröcskölték rám a vizet. Már nem akartam ugatni...nem akartam felállni és nem akartam megkeresni sem a labdámat,sem titeket. Egy darabig biztos voltam benne,hogy vissza jöttök értem. Már nem akartam élni. Aztán lassan elhaladt mellettem egy autó...felemeltem a fejemet és fájdalmasan nyüszítettem egyet...az autó tovább haladt. Teljesen evesztettem a reményt,visszatettem a fejemet a vízbe és csak azt vártam,hogy mikor lesz vége. Aztán nem sokkal odébb megállt,visszatolatott . Egy nő pattant ki a kocsiból és odarohant hozzám. Nem törődve a sárral,a kosszal a vérrel és a vízzel óvatosan megemelt és berakott a kocsiba. Könnyes szemmel nézett rám,simogatott és megigérte,hogy rendbe jövök. Az úton folyamatosan telefonálgatott,egyre idegesebb lett. Kétségbeesetten nézett rám és mondta,hogy egyik ügyeletes állatorvos sem akar fogadni,mert mindegyik ALSZIK!!!!  Már láttam a könnycseppet is lefolyni az arcán...meg akartam nyugtatni,hogy ne sírjon,mert egyre kevésbé fáj...de már alíg volt erőm . Aztán nagynehezen sikerült elérnie valakit,aki azonnal hajlandó volt fogadni minket. Nagyon gyorsan hajtottunk az állatorvos felé. A rendelő előtt , kipattant az autóból,egy kedves idős férfi jött ki és  új gazdám azt mondta,hogy nem érdekli mibe kerül,odaadja a telefonját,mindenét,csak gyógyítson meg! A férfi  kivett az autóból,bevitt egy fura szagú helyiségbe és felrakott egy hideg asztalra. Megnyomkodott,megvizsgált,megsimogatott és könnybe lábadt a szeme. Valami olyasmit mondott,hogy "nyílt törés" , "gerinctörés "  és hogy "nincs remény" . Az új gazdám,aki körülbelül fél órája ismert elkezdett zokogni,megölelt és csak ennyit mondott : "Ne haragudj,hogy nem tudtalak megmenteni!" Annyi erőm volt már csak,hogy megnyaljam az arcát,még egyszer utoljára megcsóváltam a farkamat. Szerettem volna elmondani neki,hogy mennyire köszönöm,mennyire hálás vagyok neki. Fél órája ismert és szeretett! Ti tudjátok mit jelent ez a szó???

Egy kis szúrást éreztem a karomban és egyre jobban kezdtem elálmosodni. A fejemet beraktam gazdám kezébe és utoljára rá néztem. Már nem fájt semmi,nem éreztem semmit. Elaludtam. Utolsó emlékem,gazdám kétségbeesett zokogása volt,utána már semmire nem emlékszem.

Most egy fekete zsákban vagyok. Meghaltam. Talán,ha nem rágom szét a cipőket,nem ugatok,nem ugrálok,akkor még mindig veletek lehetnék? Ha  szobatiszta lettem volna még mindig veletek alhatnék? Ha nem ástam volna,nem ettem volna és nem nőttem volna ekkorára,még mindig szeretnétek?

Talán,ha nem ti fogadtatok volna örökbe,még mindig élhetnék....

Hírek

  • Kivégzés Dabason
    2010-08-12 15:14:37

    Egy német juhászkutya utolsó üzenete:

    avagy kivégzés Dabason

     

    A helyszín Dabas, strand-röplabda tábor, több, mint harminc 10-13 éves kisgyerek nyaralásának helyszíne, 2009. augusztus.


    Már órák óta kóvályogtam a tűző napon, fáradt voltam, kimerült és nagyon szomjas. Senki nem nézett rám, senkinek nem volt egy kedves szava hozzám, senki nem szánt meg egy tál vízzel vagy egy kedves nézéssel.
    Elsétáltam egy kerítés mellett, ahonnan kiszűrődött a gyerekek hangja és vidám nevetése. Ők vízzel, étellel kínáltak, amiért én nagyon hálás voltam nekik. Játszottunk, kergetőztünk, simogattak, kedvesek voltak velem. Ilyet már rég nem éreztem, boldog voltam.

     

    Eljött az este. Én leheveredtem a kapu elé és őriztem a tiszta szívű, érző emberkék álmát. Egy napja ismertem csak őket, de az életemet adtam volna értük és a biztonságukért. A kora reggeli órákban fülsüketítő zajra ébredtem, pont a kis emberkék háza körül. Az a valami búgott és berregett, az oldalán pedig szállt a fű, amerre járt; egyre hangosabban, egyre fenyegetőbben és egyre közelebb jött. Meg akartam védeni a kis emberkéket, akik annyi jót és szeretetet adtak nekem ebben az egy napban, amennyit egész életemben nem kaptam. Felálltam és elkezdtem morogni. A berregő tárgy nem ijedt meg tőlem, folyamatosan közelített. Az ember, aki fogta, mondott nekem valamit, de nem értettem. Még nem találkoztam ezzel az ijesztő gépezettel, ezért odaugrottam elé és elkezdtem vadul ugatni, oda-oda is kapkodtam, hátha el sikerül rettentenem a gépezetet. Mi kutyák így szoktunk viselkedni, ha valami ismeretlennel találkozunk, hiszen mi nem emberek vagyunk, akik a tárgyakat meg tudják különböztetni, és akik pontosan tudják melyik mire való. Én kutya voltam, aki még az előtt az utcára került, hogy megismerkedhetett volna ezzel a furcsa, emberek által használt tárggyal. Talán ha az emberek jobban ismernék a fajom természetét és nem várnák el tőlünk, hogy emberként viselkedjünk, akkor sokkal nagyobb békességben élhetnénk egymás mellett, elkerülve rengeted konfliktust, amelyek sokszor tragédiával végződnek.

     

    Kezdett világosodni, a kis emberkék ébredeztek, de valamiért nem jöhettek a közelembe és én akkor nem értettem, hogy milyen hibát követtem el.
    Az emberek összeültek, tanácskoztak. Nagy nehezen sikerült a gyerekek közelébe férkőznöm, így megint tudtunk játszani. Megpróbáltam minél többet leteríteni, és utána megnyalogatni az arcukat. Aztán valaki beparkolt a táborba. Egy különös szagú, kinézetű ember volt az. Valami hosszú fekete tárgy volt a kezében és nem nézett rám barátságosan. Odament az emberekhez, akik felénk mutogattak, majd a különös férfi odajött hozzánk. Beálltam a kis emberkék elé, kész voltam arra, hogy megvédjem őket, ha arról van szó. Nem ugattam, nem morogtam, és nem vicsorogtam. Kíváncsian néztem, hogy mi fog történni, mit akar a különös ember. Álltunk így percekig, majd közömbös hangon közölte a családommal, hogy álljanak hátrébb tőlem. A gyerekek engedelmeskedtek. A furcsa férfi egyenesen rám szegezte a fekete tárgyat, majd egy hatalmas durranást hallottam és összeestem. Nem bírtam felállni, nagyon fájt.


    A 30 fős családom kétségbeesett sikítozását, sírását hallottam. Megpróbáltam felállni, és nagy nehezen sikerült. Aztán hallottam még egy durranást és megint a földre estem. Vonyítottam a fájdalomtól, de nem hatott meg senkit a gyerekeken kívül.
    Körülöttem tiszta vér volt minden, nagyon fájt mindenem, de megpróbáltam felállni. Csak a gyerekek
    könyörgését és sírását hallottam, tudtam, hogy meg kell nyugtatnom őket. Aztán hallottam még 3 durranást. Már nem volt annyi erőm, hogy felálljak. Még egyszer, utoljára megfordultam, hátranéztem az új családomra. A kis emberkék, akikkel tegnap vidáman játszottunk és futkároztunk, akiknek az önfeledt, őszinte kacagása, boldogsággal töltötte meg a szívemet, most álltak velem szembe és meg voltak törve.
    Sokuknak még akkor is a fülén volt a kis keze. Könnycsepp folyt az arcukon. Sikítottak, könyörögtek, zokogtak. Aztán a gyerekeket egy ember beküldte a szállásra. Sokan még egyszer hátranéztek, láttam a könnycseppeket lefolyni az arcokon, láttam a remegő lábakat és kezeket, és láttam a kiábrándult tekinteteket. Aztán már nem láttam semmit. Minden elsötétült. A fájdalommal együtt megszűnt a remény is.

  • Rozi
    2010-08-12 15:13:25

    Megszülettem. Felesleges szaporulatként. Ahhoz nem volt elég bátorságod,hogy vízbe fojts amikor kicsi voltam. Arra sajnáltad a pénzt,hogy elvigyél orvoshoz,hogy altassanak el,akárcsak az ivartalanításra. A legegyszerűbb megoldást választottad! Megfogtál ,elvittél egy szelektív szemétgyűjtő mellé és kidobtál. 3 hetes voltam! Hideg volt,éhes voltam. A biztos halálba taszítottál,kegyetlenül ,nem törődve azzal,hogy mennyire szenvedek majd. A testvéreimmel nem tudom mi lett,nyilván ők sem végezték máshogy,bár remélem nekik azért nagyobb szerencséjük volt. Hemzsegtek rajtam a bolhák,annyira viszketett és fájt...
    Már nem tudom mennyi időt tölthettem a szemét között,átázva,megfagyva,a száguldozó kocsik mellett,amíg rám talált egy kutya. Meghallotta a keserves nyávogásomat. Nem éppen barátságosan akart felém közeledni,de már ez sem érdekelt,csak vessen véget valaki a szenvedésemnek. Egy nő jött felém,egyedül,a férfi addig visszafogta a kutyát. Rettenetesen meg voltam rémülve,karmoltam,fújtam,haraptam. De nem érdekelte,behasalt értem a bokor alá és kivett. Reszkettem annyira fáztam,és féltem. Vártam,hogy mi fog történni,néztem rá kétségbeesetten és könyörögve,hogy mentsen meg,csináljon valamit. Berakott a kabátja alá,hogy valamennyire felmelegítsen és elindultunk valamerre. Becsuktam a szemem és vártam a halált. Aztán hirtelen nagyon fényes lett és meleg. A nő és a férfi megsajnált és hazavitt.
    Megtörölgettek,bebugyoláltak egy vastag pokrócba,majd leraktak az ágyra.
    Csak kapkodtam a fejem,ahogy rohangáltak körülöttem. Aztán beraktak egy dobozba,ami nekem nagyon nem tetszett,nem tudtam kimenni. Nyávogtam,de nem jött senki. Nem tudom mennyi idő telt el,mire visszatértek egy tányérral, és egy kis macskatejjel és egy kis főtt hússal. Napról napra erősödtem,egyre jobb volt a kedvem és egyre jobban beilleszkedtem. Meg akartak tartani,új családom lett! Nekik jelentettem valamit,ellentétben veled,pedig nálad születtem! Mindenhova követtem új gazdáimat,doromboltam és folyamatosan ölben voltam. Nagyon hálás kiscica voltam,visszakaptam a reményt,a boldogságot és az életemet! Aztán egyik nap megbetegedtem. Hánytam és nagyon ment a hasam. Csak feküdtem,sem enni,sem inni nem akartam. Hiába könyörögtek nekem sírva,én már feladtam. 4 hetesen. Rohantak velem az orvoshoz,amit te nem tettél meg volna soha! Kaptam infúziót,vitamin injekciót és megpróbálták kiirtani azt a rengeteg bolhát is. Egész nap mellettem voltak. Könyörögtek,sírtak,reménykedtek. Éjszaka páróránként váltották egymást,valaki mindig virrasztott mellettem. De ez már nem volt elég. Olyan sok mindent átéltem azalatt a 4hét alatt,amíg az életem tartott,hogy többet nem akartam. Hiába az egy hét szeretet,gondoskodás,hiába a könnyek és a könyörgés,hiába a remény. Én feladtam és nem akartam soha többet küzdeni.
    Elaludtam és többet nem ébredtem fel soha....

Asztali nézet