MENÜ

" S fáj,hogy nem lehetek büszke arra,hogy ember vagyok. " (Ady Endre)

Sziasztok !

Az én történetem majdnem hogy teljesen átlagosnak mondható. 1999-ben születtem meg,már ki tudja hány testvéremmel együtt. Egy nagyon régi,huzatos házban,ablakok,ajtók,minden nélkül . A gazdánk hajléktalan volt,de annál jobban szeretett minket és nekünk mindenünk megvolt. Mi is nagyon szerettük Őt,bár én már nem nagyon emlékeztem rá. Csak azt tudom,hogy egyik nap betett engem és a testvéremet egy szakadt,koszos,régi szatyorba és elvitt magával. Mi végignyávogtuk az utat,ő meg csak kedvesen mosolygott ránk és nyugtatott minket. Akkor kerültünk új Családhoz a testvéremmel. Szerencsére nagyon jó helyet talált nekünk az idős bácsi. Ágyban aludtunk,folyamatosan simogattak minket és soha semmiben nem szenvedtünk hiányt. Bár bevallom volt olyan,amikor rossz fát tettünk a tűzre,de egy dorgáláson kívül soha nem hallottunk rossz,vagy hangos szót. Minden reggel sorra jártuk a szobákat és keltettük a gazdijainkat,akik változó lelkesedéssel fogadták ezt.

Így ment ez évekig. Egészen pontosan hét évig....Nem gondoltam volna,hogy ez bármikor is megváltozhat. Pláne nem egy pillanat alatt. Sosem voltam tudatában annak,amikor a gazdi ágyában aludtam,dorombolva,vagy amikor a testvéremmel játszottam,vagy amikor a kutyát szórakoztattam,hogy ennek egy fél perc alatt vége szakadhat. Éveken át naiv tudatlanságban,de annál nagyobb boldogságban és szeretetben éltem.

Az a bizinyos nap is ugyanúgy indult,mint az összes többi. Reggel ettünk,aludtunk délutánig,majd nyávogtam,ezzel jelezve,hogy nekem ki kell mennem a kertbe pisilni és játszani. Kaptam még egy simogatást és kiengedtek. Akkor még sem ők,sem én nem tudtam,hogy akkor lehettünk együtt utoljára. Bár maradtam volna a kertben,de az utca annyira érdekes volt.. egy kicsit messzebb mentem,mint szoktam,már nem is tudom miért. Autók között nőttem fel,ezért nem féltem,hiszen ha a gazdik látták,hogy ott vagyunk mögöttük megálltak. Na aztán ráadásul földút van nálunk,ahol nem is kell és nem is lehet száguldozni.  Sétálgattam,élveztem a napsütést,amikor megláttam,hogy száguld felém egy nagyon nagy autó. Időm sem volt reagálni,annyira gyorsan jött, nem tudtam odébb szaladni. Ő pedig a legkisebb jelét sem mutatta annak,hogy meg szeretne állni. Pedig eléggé tarka vagyok ahhoz,hogy ne olvadjak bele a környezetembe,pláne fényes nappal.

Elütött. Én felcsapódtam a motorház tetőre,majd leestem. A nyakörvem leszakadt és 5méterrel odébb esett le. Az autó elment. Nagyon nagy fájdalmaim voltak,az orromból és a számból ömlött a vér. Mivel a lábaim is eltörtek,csak kúszni tudtam a szomszédasszonyhoz,aki látta az egészet és jajveszékelve rohant a házba telefonálni a Családomnak. Én próbáltam hazamenni,de nem sikerült felugranom a kapun,nagyon fájt mindenem. Ezért elbújtam valahol,már nem érdekelt,hogy rám találnak-e. Egyre nehezebben kaptam levegőt. Hallottam,hogy sírva és kétségbeesetten kiabálják a nevemet és rohangálnak,hogy megtaláljanak,de nem tudtam szólni hol vagyok. Én tényleg próbáltam. Aztán megtaláltak a bokor alatt. Rögtön mindenki sírógörcsöt kapott és rosszul is lettek. Csak a falfehér,sápadt arcokra emlékszem. Rohantak kocsiért,törölközőért,rongyokért. Aki erősebb idegzetű volt az ott maradt velem és nyugtatott,hogy nem lesz baj. De szerintem csak magát akarta nyugtatni,mert én tudtam,hogy itt vége. Már alig kaptam levegőt. Betettek a törölközőbe nagyon óvatosan. 5percen belül már az állatorvos ajtaján dörömböltek,könyörögtek,sírtak,remegtek és reménykedtek.

Aztán az orvos kimondta azt,amit én már tudtam. : " Eltört mind a 4 lába,a farka,bevérzett a tüdeje,kitörtek a fogai... semmi esélye." Ahogy ezt kimondta mégegyszer végignéztem a sápadt kisírt szemű Családtagjaimon és utána többet nem vettem levegőt. Itt volt vége. Nem fájt már semmi.

Csak egy kicsit kellett volna lassabban menni. Csak egy kicsit odafigyelni. Csak rálépni a fékre és nem elütni kedvtelésből,viccből,játékból.

Bár az illetőnek,aki miatt nem ihatok reggel tejet és nem ébreszthetem a Családom,aki miatt nem aludhatok együtt a testvéremmel és aki miatt nem dorombolhatok soha többet  - ez semmit nem jelentett. De a Családomnak én voltam a világ közepe! Ahogy ők is nekem ! Meg tudott volna állni csak nem akart.... ezért GYILKOS !!!!! És meg fogja kapni a méltó büntetését !

Hírek

  • Kivégzés Dabason
    2010-08-12 15:14:37

    Egy német juhászkutya utolsó üzenete:

    avagy kivégzés Dabason

     

    A helyszín Dabas, strand-röplabda tábor, több, mint harminc 10-13 éves kisgyerek nyaralásának helyszíne, 2009. augusztus.


    Már órák óta kóvályogtam a tűző napon, fáradt voltam, kimerült és nagyon szomjas. Senki nem nézett rám, senkinek nem volt egy kedves szava hozzám, senki nem szánt meg egy tál vízzel vagy egy kedves nézéssel.
    Elsétáltam egy kerítés mellett, ahonnan kiszűrődött a gyerekek hangja és vidám nevetése. Ők vízzel, étellel kínáltak, amiért én nagyon hálás voltam nekik. Játszottunk, kergetőztünk, simogattak, kedvesek voltak velem. Ilyet már rég nem éreztem, boldog voltam.

     

    Eljött az este. Én leheveredtem a kapu elé és őriztem a tiszta szívű, érző emberkék álmát. Egy napja ismertem csak őket, de az életemet adtam volna értük és a biztonságukért. A kora reggeli órákban fülsüketítő zajra ébredtem, pont a kis emberkék háza körül. Az a valami búgott és berregett, az oldalán pedig szállt a fű, amerre járt; egyre hangosabban, egyre fenyegetőbben és egyre közelebb jött. Meg akartam védeni a kis emberkéket, akik annyi jót és szeretetet adtak nekem ebben az egy napban, amennyit egész életemben nem kaptam. Felálltam és elkezdtem morogni. A berregő tárgy nem ijedt meg tőlem, folyamatosan közelített. Az ember, aki fogta, mondott nekem valamit, de nem értettem. Még nem találkoztam ezzel az ijesztő gépezettel, ezért odaugrottam elé és elkezdtem vadul ugatni, oda-oda is kapkodtam, hátha el sikerül rettentenem a gépezetet. Mi kutyák így szoktunk viselkedni, ha valami ismeretlennel találkozunk, hiszen mi nem emberek vagyunk, akik a tárgyakat meg tudják különböztetni, és akik pontosan tudják melyik mire való. Én kutya voltam, aki még az előtt az utcára került, hogy megismerkedhetett volna ezzel a furcsa, emberek által használt tárggyal. Talán ha az emberek jobban ismernék a fajom természetét és nem várnák el tőlünk, hogy emberként viselkedjünk, akkor sokkal nagyobb békességben élhetnénk egymás mellett, elkerülve rengeted konfliktust, amelyek sokszor tragédiával végződnek.

     

    Kezdett világosodni, a kis emberkék ébredeztek, de valamiért nem jöhettek a közelembe és én akkor nem értettem, hogy milyen hibát követtem el.
    Az emberek összeültek, tanácskoztak. Nagy nehezen sikerült a gyerekek közelébe férkőznöm, így megint tudtunk játszani. Megpróbáltam minél többet leteríteni, és utána megnyalogatni az arcukat. Aztán valaki beparkolt a táborba. Egy különös szagú, kinézetű ember volt az. Valami hosszú fekete tárgy volt a kezében és nem nézett rám barátságosan. Odament az emberekhez, akik felénk mutogattak, majd a különös férfi odajött hozzánk. Beálltam a kis emberkék elé, kész voltam arra, hogy megvédjem őket, ha arról van szó. Nem ugattam, nem morogtam, és nem vicsorogtam. Kíváncsian néztem, hogy mi fog történni, mit akar a különös ember. Álltunk így percekig, majd közömbös hangon közölte a családommal, hogy álljanak hátrébb tőlem. A gyerekek engedelmeskedtek. A furcsa férfi egyenesen rám szegezte a fekete tárgyat, majd egy hatalmas durranást hallottam és összeestem. Nem bírtam felállni, nagyon fájt.


    A 30 fős családom kétségbeesett sikítozását, sírását hallottam. Megpróbáltam felállni, és nagy nehezen sikerült. Aztán hallottam még egy durranást és megint a földre estem. Vonyítottam a fájdalomtól, de nem hatott meg senkit a gyerekeken kívül.
    Körülöttem tiszta vér volt minden, nagyon fájt mindenem, de megpróbáltam felállni. Csak a gyerekek
    könyörgését és sírását hallottam, tudtam, hogy meg kell nyugtatnom őket. Aztán hallottam még 3 durranást. Már nem volt annyi erőm, hogy felálljak. Még egyszer, utoljára megfordultam, hátranéztem az új családomra. A kis emberkék, akikkel tegnap vidáman játszottunk és futkároztunk, akiknek az önfeledt, őszinte kacagása, boldogsággal töltötte meg a szívemet, most álltak velem szembe és meg voltak törve.
    Sokuknak még akkor is a fülén volt a kis keze. Könnycsepp folyt az arcukon. Sikítottak, könyörögtek, zokogtak. Aztán a gyerekeket egy ember beküldte a szállásra. Sokan még egyszer hátranéztek, láttam a könnycseppeket lefolyni az arcokon, láttam a remegő lábakat és kezeket, és láttam a kiábrándult tekinteteket. Aztán már nem láttam semmit. Minden elsötétült. A fájdalommal együtt megszűnt a remény is.

  • Rozi
    2010-08-12 15:13:25

    Megszülettem. Felesleges szaporulatként. Ahhoz nem volt elég bátorságod,hogy vízbe fojts amikor kicsi voltam. Arra sajnáltad a pénzt,hogy elvigyél orvoshoz,hogy altassanak el,akárcsak az ivartalanításra. A legegyszerűbb megoldást választottad! Megfogtál ,elvittél egy szelektív szemétgyűjtő mellé és kidobtál. 3 hetes voltam! Hideg volt,éhes voltam. A biztos halálba taszítottál,kegyetlenül ,nem törődve azzal,hogy mennyire szenvedek majd. A testvéreimmel nem tudom mi lett,nyilván ők sem végezték máshogy,bár remélem nekik azért nagyobb szerencséjük volt. Hemzsegtek rajtam a bolhák,annyira viszketett és fájt...
    Már nem tudom mennyi időt tölthettem a szemét között,átázva,megfagyva,a száguldozó kocsik mellett,amíg rám talált egy kutya. Meghallotta a keserves nyávogásomat. Nem éppen barátságosan akart felém közeledni,de már ez sem érdekelt,csak vessen véget valaki a szenvedésemnek. Egy nő jött felém,egyedül,a férfi addig visszafogta a kutyát. Rettenetesen meg voltam rémülve,karmoltam,fújtam,haraptam. De nem érdekelte,behasalt értem a bokor alá és kivett. Reszkettem annyira fáztam,és féltem. Vártam,hogy mi fog történni,néztem rá kétségbeesetten és könyörögve,hogy mentsen meg,csináljon valamit. Berakott a kabátja alá,hogy valamennyire felmelegítsen és elindultunk valamerre. Becsuktam a szemem és vártam a halált. Aztán hirtelen nagyon fényes lett és meleg. A nő és a férfi megsajnált és hazavitt.
    Megtörölgettek,bebugyoláltak egy vastag pokrócba,majd leraktak az ágyra.
    Csak kapkodtam a fejem,ahogy rohangáltak körülöttem. Aztán beraktak egy dobozba,ami nekem nagyon nem tetszett,nem tudtam kimenni. Nyávogtam,de nem jött senki. Nem tudom mennyi idő telt el,mire visszatértek egy tányérral, és egy kis macskatejjel és egy kis főtt hússal. Napról napra erősödtem,egyre jobb volt a kedvem és egyre jobban beilleszkedtem. Meg akartak tartani,új családom lett! Nekik jelentettem valamit,ellentétben veled,pedig nálad születtem! Mindenhova követtem új gazdáimat,doromboltam és folyamatosan ölben voltam. Nagyon hálás kiscica voltam,visszakaptam a reményt,a boldogságot és az életemet! Aztán egyik nap megbetegedtem. Hánytam és nagyon ment a hasam. Csak feküdtem,sem enni,sem inni nem akartam. Hiába könyörögtek nekem sírva,én már feladtam. 4 hetesen. Rohantak velem az orvoshoz,amit te nem tettél meg volna soha! Kaptam infúziót,vitamin injekciót és megpróbálták kiirtani azt a rengeteg bolhát is. Egész nap mellettem voltak. Könyörögtek,sírtak,reménykedtek. Éjszaka páróránként váltották egymást,valaki mindig virrasztott mellettem. De ez már nem volt elég. Olyan sok mindent átéltem azalatt a 4hét alatt,amíg az életem tartott,hogy többet nem akartam. Hiába az egy hét szeretet,gondoskodás,hiába a könnyek és a könyörgés,hiába a remény. Én feladtam és nem akartam soha többet küzdeni.
    Elaludtam és többet nem ébredtem fel soha....

Asztali nézet