" S fáj,hogy nem lehetek büszke arra,hogy ember vagyok. " (Ady Endre)

Egy német juhászkutya utolsó üzenete:

avagy kivégzés Dabason

A helyszín Dabas, strand-röplabda tábor, több, mint harminc 10-13 éves kisgyerek nyaralásának helyszíne, 2009. augusztus.

Már órák óta kóvályogtam a tűző napon, fáradt voltam, kimerült és nagyon szomjas. Senki nem nézett rám, senkinek nem volt egy kedves szava hozzám, senki nem szánt meg egy tál vízzel vagy egy kedves nézéssel.
Elsétáltam egy kerítés mellett, ahonnan kiszűrődött a gyerekek hangja és vidám nevetése. Ők vízzel, étellel kínáltak, amiért én nagyon hálás voltam nekik. Játszottunk, kergetőztünk, simogattak, kedvesek voltak velem. Ilyet már rég nem éreztem, boldog voltam.

Eljött az este. Én leheveredtem a kapu elé és őriztem a tiszta szívű, érző emberkék álmát. Egy napja ismertem csak őket, de az életemet adtam volna értük és a biztonságukért. A kora reggeli órákban fülsüketítő zajra ébredtem, pont a kis emberkék háza körül. Az a valami búgott és berregett, az oldalán pedig szállt a fű, amerre járt; egyre hangosabban, egyre fenyegetőbben és egyre közelebb jött. Meg akartam védeni a kis emberkéket, akik annyi jót és szeretetet adtak nekem ebben az egy napban, amennyit egész életemben nem kaptam. Felálltam és elkezdtem morogni. A berregő tárgy nem ijedt meg tőlem, folyamatosan közelített. Az ember, aki fogta, mondott nekem valamit, de nem értettem. Még nem találkoztam ezzel az ijesztő gépezettel, ezért odaugrottam elé és elkezdtem vadul ugatni, oda-oda is kapkodtam, hátha el sikerül rettentenem a gépezetet. Mi kutyák így szoktunk viselkedni, ha valami ismeretlennel találkozunk, hiszen mi nem emberek vagyunk, akik a tárgyakat meg tudják különböztetni, és akik pontosan tudják melyik mire való. Én kutya voltam, aki még az előtt az utcára került, hogy megismerkedhetett volna ezzel a furcsa, emberek által használt tárggyal. Talán ha az emberek jobban ismernék a fajom természetét és nem várnák el tőlünk, hogy emberként viselkedjünk, akkor sokkal nagyobb békességben élhetnénk egymás mellett, elkerülve rengeted konfliktust, amelyek sokszor tragédiával végződnek.

Kezdett világosodni, a kis emberkék ébredeztek, de valamiért nem jöhettek a közelembe és én akkor nem értettem, hogy milyen hibát követtem el.
Az emberek összeültek, tanácskoztak. Nagy nehezen sikerült a gyerekek közelébe férkőznöm, így megint tudtunk játszani. Megpróbáltam minél többet leteríteni, és utána megnyalogatni az arcukat. Aztán valaki beparkolt a táborba. Egy különös szagú, kinézetű ember volt az. Valami hosszú fekete tárgy volt a kezében és nem nézett rám barátságosan. Odament az emberekhez, akik felénk mutogattak, majd a különös férfi odajött hozzánk. Beálltam a kis emberkék elé, kész voltam arra, hogy megvédjem őket, ha arról van szó. Nem ugattam, nem morogtam, és nem vicsorogtam. Kíváncsian néztem, hogy mi fog történni, mit akar a különös ember. Álltunk így percekig, majd közömbös hangon közölte a családommal, hogy álljanak hátrébb tőlem. A gyerekek engedelmeskedtek. A furcsa férfi egyenesen rám szegezte a fekete tárgyat, majd egy hatalmas durranást hallottam és összeestem. Nem bírtam felállni, nagyon fájt.

A 30 fős családom kétségbeesett sikítozását, sírását hallottam. Megpróbáltam felállni, és nagy nehezen sikerült. Aztán hallottam még egy durranást és megint a földre estem. Vonyítottam a fájdalomtól, de nem hatott meg senkit a gyerekeken kívül.
Körülöttem tiszta vér volt minden, nagyon fájt mindenem, de megpróbáltam felállni. Csak a gyerekek
könyörgését és sírását hallottam, tudtam, hogy meg kell nyugtatnom őket. Aztán hallottam még 3 durranást. Már nem volt annyi erőm, hogy felálljak. Még egyszer, utoljára megfordultam, hátranéztem az új családomra. A kis emberkék, akikkel tegnap vidáman játszottunk és futkároztunk, akiknek az önfeledt, őszinte kacagása, boldogsággal töltötte meg a szívemet, most álltak velem szembe és meg voltak törve.
Sokuknak még akkor is a fülén volt a kis keze. Könnycsepp folyt az arcukon. Sikítottak, könyörögtek, zokogtak. Aztán a gyerekeket egy ember beküldte a szállásra. Sokan még egyszer hátranéztek, láttam a könnycseppeket lefolyni az arcokon, láttam a remegő lábakat és kezeket, és láttam a kiábrándult tekinteteket. Aztán már nem láttam semmit. Minden elsötétült. A fájdalommal együtt megszűnt a remény is.

Megszülettem. Felesleges szaporulatként. Ahhoz nem volt elég bátorságod,hogy vízbe fojts amikor kicsi voltam. Arra sajnáltad a pénzt,hogy elvigyél orvoshoz,hogy altassanak el,akárcsak az ivartalanításra. A legegyszerűbb megoldást választottad! Megfogtál ,elvittél egy szelektív szemétgyűjtő mellé és kidobtál. 3 hetes voltam! Hideg volt,éhes voltam. A biztos halálba taszítottál,kegyetlenül ,nem törődve azzal,hogy mennyire szenvedek majd. A testvéreimmel nem tudom mi lett,nyilván ők sem végezték máshogy,bár remélem nekik azért nagyobb szerencséjük volt. Hemzsegtek rajtam a bolhák,annyira viszketett és fájt...
Már nem tudom mennyi időt tölthettem a szemét között,átázva,megfagyva,a száguldozó kocsik mellett,amíg rám talált egy kutya. Meghallotta a keserves nyávogásomat. Nem éppen barátságosan akart felém közeledni,de már ez sem érdekelt,csak vessen véget valaki a szenvedésemnek. Egy nő jött felém,egyedül,a férfi addig visszafogta a kutyát. Rettenetesen meg voltam rémülve,karmoltam,fújtam,haraptam. De nem érdekelte,behasalt értem a bokor alá és kivett. Reszkettem annyira fáztam,és féltem. Vártam,hogy mi fog történni,néztem rá kétségbeesetten és könyörögve,hogy mentsen meg,csináljon valamit. Berakott a kabátja alá,hogy valamennyire felmelegítsen és elindultunk valamerre. Becsuktam a szemem és vártam a halált. Aztán hirtelen nagyon fényes lett és meleg. A nő és a férfi megsajnált és hazavitt.
Megtörölgettek,bebugyoláltak egy vastag pokrócba,majd leraktak az ágyra.
Csak kapkodtam a fejem,ahogy rohangáltak körülöttem. Aztán beraktak egy dobozba,ami nekem nagyon nem tetszett,nem tudtam kimenni. Nyávogtam,de nem jött senki. Nem tudom mennyi idő telt el,mire visszatértek egy tányérral, és egy kis macskatejjel és egy kis főtt hússal. Napról napra erősödtem,egyre jobb volt a kedvem és egyre jobban beilleszkedtem. Meg akartak tartani,új családom lett! Nekik jelentettem valamit,ellentétben veled,pedig nálad születtem! Mindenhova követtem új gazdáimat,doromboltam és folyamatosan ölben voltam. Nagyon hálás kiscica voltam,visszakaptam a reményt,a boldogságot és az életemet! Aztán egyik nap megbetegedtem. Hánytam és nagyon ment a hasam. Csak feküdtem,sem enni,sem inni nem akartam. Hiába könyörögtek nekem sírva,én már feladtam. 4 hetesen. Rohantak velem az orvoshoz,amit te nem tettél meg volna soha! Kaptam infúziót,vitamin injekciót és megpróbálták kiirtani azt a rengeteg bolhát is. Egész nap mellettem voltak. Könyörögtek,sírtak,reménykedtek. Éjszaka páróránként váltották egymást,valaki mindig virrasztott mellettem. De ez már nem volt elég. Olyan sok mindent átéltem azalatt a 4hét alatt,amíg az életem tartott,hogy többet nem akartam. Hiába az egy hét szeretet,gondoskodás,hiába a könnyek és a könyörgés,hiába a remény. Én feladtam és nem akartam soha többet küzdeni.
Elaludtam és többet nem ébredtem fel soha....